2

Kerekeskút utca
Melchior patikája
Augusztus havának 3. napja, reggel

MELCHIOR WAKENSTEDE, Tallinn városának patikusa számára a reggel halálesettel kezdődött, és az este azzal végződött. Egy ragyogó, verőfényes augusztusi napra ez mégiscsak sok, különösen akkor, ha a három halottból kettőt közelebbről ismert az ember, és távozásuk mélyen megrázza.

Mindez úgy kezdődött, hogy reggel Melchior patikájának ajtajában állt, vidáman köszöngetett a járókelőknek, és egy harapás édességre vagy egy korty gyógylikőrre invitálta őket. Ezt tette eddigi élete java részében, és remélhetőleg – ha Isten megsegíti – életének hátralévő napjait is így fogja kezdeni. Negyvenedik életévében járt, és meg volt róla győződve, hogy Tallinn-nak ugyanúgy szüksége van rá, mint ahogy neki Tallinnra. Ebben a korban az ember már kezd visszatekinteni addigi életére, és számot vet azzal, hogy az eddig megadatott napok során véghez tudott-e vinni bármilyen Istennek tetsző dolgot. Melchior erre a kérdésre önmagának igennel felelt. Apja halála óta – amikor épp csak leteltek Melchior tanulóévei – patikát működtetett a tallinni Kerekeskút utcában, pontosan és buzgón követve apja tanácsait, valamint a város és a doktor előírásait. Orvosságokat készített évtizedek óta, gyógyítgatta a város népének nyavalyáit, igényük szerint ellátta őket nyalánkságokkal és jóféle italokkal, melyek közül különösen büszke volt tömény, édes gyógylikőrjére. Erejéhez mérten másféle portékákkal is kereskedett, a tintától egészen a pácolt farkasbélig és a mumifikálódott emberi maradványokból nyert esszenciáig. És bár olykor kétségei támadtak ezen csodaszerek gyógyhatását illetően, a velük való üzletelésnek köszönhetően.

Írástudó patikus hírében állt, és a városiak tisztelete övezte. Tanult emberként a patikus félig kalmár volt, félig tanító, gyakran fordultak hozzá tanácsért, és nem is mindig a test sajgó porcikáival kapcsolatban.

Melchior fülébe visszajutott, hogy a városiak okos és ravasz fickónak tartják, aki átlát minden fortélyon, aki kiváló emberismerettel bír, és akinek szemet szúr az, ami másnak elkerüli a figyelmét. Mindezen vélemények alapjául bizonyára azon esetek szolgáltak, mikor a városi bíróság előtt valakit gyilkossággal vádolt, és a bíróság az illető férfiút vagy nőt később el is ítélte. Melchior nem tartotta magát besúgónak, de néha úgy tekintett Tallinnra, mint egy élő emberre. És ahhoz, hogy ez a város virágozzék, hogy mindenkinek jó legyen itt élni, nem szabad, hogy fekélyes gócok alakuljanak ki. Akik jogot formáltak maguknak arra, hogy titokban, fortélyosan kioltsák mások életét, majd megjátsszék az ártatlant, nincs joguk itt élni. Ha valaki egyszer már gyilkolt, akkor ismét fog. Egyszerű és kényelmes megoldásnak tűnik számára, vallásossága képmutatássá aljasul, és ami a legborzasztóbb – a gyilkosság megszokásává válik. Melchior tartott az olyan várostól, ahol büntetlenül szaladgálhatnak a gyilkosok és mindazok, akiket megvádolt, pénzsóvárságtól, gonoszságtól, mohóságtól vezérelve formáltak maguknak isteni jogot arra, hogy mások élete és halála fölött döntsenek.

A város nem más, mint a falak védelmébe húzódott emberek, akik itt biztonságban akarnak élni, lélegezni, gondolkozni és jólétre törekedni anélkül, hogy valaki kapzsiságból kiolthatná életük gyertyáját. Ezek az emberek egyezséget kötöttek, hogy egymás életét és jogait tiszteletben tartják, és felállíttatott a városi tanács, hogy őrködjék afölött, nehogy valaki a saját jogát másokénál többre tartsa.

Ezt tanította Melchiornak apja, aki most a Kovácsok kapuja mögötti Barbara-kápolna temetőjében nyugszik, és Melchior mindig, mindenben apja tanítása szerint szokott eljárni. „A titokzatos gyilkos keblében keserű méreg fortyog. A gyilkos olyan ember, aki áthágta az Isten által kijelölt határokat. Félj a gyilkostól, tartsd őt saját magad és Isten ellenségének, kísérjen ebben téged minden szentek segedelme!” Így szólt Melchior apjának tanítása, mely életének vezérelvévé vált. Soha nem vádolt meg ártatlanul senkit, sem azokat a szegényeket vagy elesetteket, akik csak azért követtek el gyilkosságot, hogy megvédelmezzék Istentől kapott jogaikat. Nem vádolt meg nőket, akik tisztességük védelmében megölték a rájuk rontót, sem olyanokat, akik vagyonuk védelmében leszúrták a rablót, és… és azokat sem vádolta meg soha, akik egy elkövetett igazságtalanság miatti bosszúból gyilkoltak. A földi ítélőszéken kívül létezik még egy mennyei ítélőszék is, mely előtt egyszer mindannyiunknak felelnünk kell tetteinkért.

Ezen az üde augusztusi reggelen Melchior fájdalommal vette tudomásul, hogy Laurentz Bruys kereskedő lelke tegnap Marienthalban elhagyta földi porhüvelyét, és angyali kíséretben azóta már bizonyára felszállt Istenéhez.

Erről a városi istállókban mesterlegényként dolgozó fegyverkovácstól, Micheltől értesültek a Kerekeskút utcaiak, ő pedig épp az imént hallotta a legfrissebb híreket. Az istállókban tartották a város lovait, de a csikókat a városhoz tartozó területek határán lévő birtokra vitték, melynek közelében ekkor vette kezdetét a Szent Brigitta-kolostor építése, és épp a leendő klastromnál érte utol Bruys urat a halál. Hajnalban hozta meg a hírt az egyik lovász, aki a birtokról két csikót hajtott a városi istállóba.

Melchiort nem kellett volna, hogy meglepje a hír, mert ha a tisztelt városi polgárok közül volt valaki, akinek kiszabott ideje minden jel szerint kezdett letelni, akkor az nem volt más, mint Laurentz Bruys. Mégis elbúsult a hír hallatán, keresztet vetett, és halkan elmormolt egy imát:

– A szentek áldása kísérje most, amikor a mennyek kapujában áll! Isten biztosan látja, hogy ez az ember sok igazságtalanságot kellett, hogy elviseljen itt, e földön.

Laurentz Bruys öreg volt már, nagyon öreg. Olyan öreg, hogy alig állt a lábán, rendszerint gyaloghintóban hordozták szolgái a városban. Jó pár hónappal azelőtt elvesztette beszélőképességét, mely Melchior tudomása szerint a közelgő halál biztos jele. Ismertségét azonban nem ennek köszönhette a városban. Néhány rosszmájú Szent Laurentiusnak nevezte a háta mögött, és az a hír járta, hogy céhtársai Lübeckben neheztelnek rá, mert Bruys üzleti módszerei tönkreteszik őket.

Melchior eszmefuttatását azonban félbeszakította a városi bíró, Wentzel Dorn megjelenése, aki a Szent Miklós-templom felől a patika felé vette az irányt, és a szembejövők tiszteletteljes köszöntését mogorva biccentéssel viszonozta. Az őszülő bíró sokak szemében a tallinni igazságszolgáltatás jelképe volt, ugyanis hivatalát szívvel-lélekkel, megbízhatóan és Tallinn városához hűségesen látta el már jó tizenkét esztendeje. Komoly férfi volt, aki ritkán nevetett, szöges ellentétben barátjával, a patikussal, akinek korát meghazudtoló, csengő, gyermeki kacagását gyakran lehetett hallani. Melchior néha arra gondolt, vajon nem a betöltött hivatalnak tudható-e be Wentzel Dorn mogorvasága. Éveken keresztül tolvajokkal, nőkön erőszakot elkövetőkkel, rablókkal és gyilkosokkal foglalkozni, ítéletet hozni ügyükben, kínvallatásnak vetni őket alá és megszervezni kivégzésüket – vajon nem lenne ez sok bármelyikünk lelkének? Előző héten, példának okáért, Dorn a Főtéren pellengérre állított és megkorbácsoltatott egy tengerparti svéd ajkú faluból származó tolvajt, aki az ütlegelés közben kilehelte lelkét. Melchior tudta, hogy barátját, Dornt, ez igencsak elbúsította, hiszen ha levágatta volna a fickó néhány ujját, az még ma is élne. A bíróság nem ítélte halálra a tolvajt. Az efféle események aligha teszik kellemessé egy bíró életét.

Most azonban Dorn ismét megjelent a patikában, mint mindig, ha nem hagyta nyugodni valami, mert a rosszkedv ellen nincs jobb gyógymód, mint néhány szót váltani egy jó baráttal és ráadásként felhajtani néhány kupica édes gyógylikőrt. Vannak dolgok e világon, gondolta Melchior, melyek soha nem változnak.

Annál jobban meglepte, hogy ravasz kacsintására és üdvözlő szavaira Dorn közömbösen legyintett, és mikor Melchior kérdezés nélkül a gyógylikőrös palack után nyúlt, így morgott:

– Köszönöm, barátom, ma talán kihagyom.

– Hohó – csodálkozott Melchior. – A bíró úrnak egyetlen porcikája sem sajog ma? Vagy talán más, jobb gyógymódot talált magának a városban?

– Nem kívánom, és kész – jelentette ki Dorn szűkszavúan. Majd mintegy mentegetőzésképpen rögtön hozzátette: – Az én koromra az ember már hozzá kellene, hogy szokjon a halálhírekhez, de látod, mégiscsak nekibúsultam. Ezért nem kívánom.

– Érthető – válaszolta Melchior együttérzőn bólogatva. – Én is ma reggel hallottam a híreket. Bizony, szomorú dolog, hogy elvesztettünk egy ilyen becsületes és istenfélő polgárt.

– Így igaz – mondta Dorn. – Ráadásul ilyen hirtelen és váratlanul, egyszerre csak elbizonytalanodsz, vajon ki vagy mi irányítja az ember életét. Isten az ő szentjeivel, vagy a jó ég tudja… – Ezzel mélyet sóhajtott, és letelepedett a patika sarkában álló székre.

– Plébános urunk a Szent Miklós-templomban biztosan részletesebben el tudná ezt magyarázni – ismerte el Melchior. – Váratlannak viszont nem nevezném a halálát, talán nem került-e szóba elégszer Bruys úr végrendelete a Nagy Céhben, nem egy kereskedő rosszallása közepette, aki a benne foglalt adakozást túlságosan bőkezűnek tartotta…

– Ácsi! – szakította félbe Dorn. – Bruys urat említetted? Ő is meghalt?

Erre Melchior bámult értetlenül Dornra, gyorsan pislogott, és ábrázata elkomorult.

– Te jóságos ég! – szólalt meg aztán. – Ezek szerint még valaki.

– Grote toronyparancsnok – válaszolta Dorn. – Ma éjszaka lezuhant a tornyából, és halálra zúzta magát a két városfal között.

– Lezuhant a toronyból? – hitetlenkedett Melchior.

– Bizony, át a mellvéden, valószínűleg a boltívekre épített gyilokjáróról. Biztosan jócskán felöntött a garatra, mert a holttest sörtől bűzlött, és a toronyszobában csinos kis hordócskát találtunk. Kitámolygott a gyilokjáróra, ahol aztán elvesztette az egyensúlyát, és megvolt a baj.

Melchior figyelmesen szemügyre vette a bírót. Érezte, hogy barátjának nyomja valami a lelkét, de nem sürgette.

A bíró folytatta:

– A városi őrség reggel talált rá. Először arra gondoltak, hogy talán agyonverték, dulakodás lehetett, vagy ilyesmi, de egyetlen erre utaló sérülést sem találtak a testén. Csak a homloka volt véres, ahol betört a feje, a hátán feküdt, és az eget bámulta, néhány csont kilógott a testéből, ahogy az már lenni szokott, ha valaki a magasból lezuhan, ugye, csakhogy.

A bíró egy pillanatra elhallgatott, némán tátogott, Melchior pedig türelmesen várt.

– Csakhogy. – folytatta Dorn – iszonyat tükröződött a tekintetében. Mintha a rémület elvette volna az eszét. Sosem láttam ilyen halottat. Többnyire nyugodt az ábrázatuk, fagyos, vagy hogy is mondjam. De Grote. Mintha kísértetet látott volna.

– Kísértetet? – kérdezte Melchior felélénkülve. – Miféle kísértetet?

– Csak úgy mondtam. Úgy értem, hogy mintha szellemet vagy démont látott volna. Arcára fagyott a rémület, és nem a fájdalom, ebben biztos vagyok. A magasból való zuhanás akkora fájdalommal jár, hogy nincs olyan ember, aki azt elviselné. Az ő ábrázata viszont egészen másfajta volt – szája kitátva, szeme kidülledt az iszonyattól, rossz még csak rágondolni is, te jóságos ég!

– Ez érdekes – jelentette ki Melchior. – Hihetetlen. – Töltött magának egy kupica gyógylikőrt, és egy húzásra felhajtotta. Dorn csak nézte, majd halkan megjegyezte:

– Tölts nekem is! Egy nagyobb kupicával.

Melchior készséggel teljesítette a kérést, majd így szólt:

– Tegnap, ahogy az néha szokása volt, benézett hozzám Grote parancsnok. Elég rossz bőrben volt, arra gondoltam, hogy biztosan az előző este elfogyasztott italmennyiségtől, mert már akkor is dőlt belőle a sörszag. Kért néhány kupicát ebből a likőrből, de mintha valami nem hagyta volna nyugodni. Azt nem mondhatnám, hogy barátok lettünk volna, de néha összefutottunk itt-ott, előfordult, hogy az apácák kocsmájában, és egyik ősszel ajánlott nekem egy észt származású, kiváló kőművest, aki a kolostor udvarán épített valamit, és aki aztán gyönyörűen fölhúzta nálam is a hátsó falat. Na mindegy, elég az, hogy tegnap valami nem volt vele rendben, alig szólt, mintha kérdezni szeretett volna valamit. Igyekeztem szóval tartani, érdeklődtem a fiai egészsége iránt, nem volt ugyanis rajta kívül más vevőm a patikában. És akkor… – Melchior kacsintott, és megcsóválta a fejét. – Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de ahogy itt ácsorgott szótlanul, egyszerre kicsúszott a számon, hogy Grote úr, olyan az ábrázata, mintha kísértetet látott volna. Mire ő nagyon megijedt.

– Megijedt? – kérdezte Dorn.

– Úgy bizony, Szent Viktorra, összerezzent, kis híján kiborította a likőrös kupicát, rémülten meredt rám, és motyogott valamit, amit nem értettem, gyorsan felhajtotta az italt, majd azt mondta, hogy dolga van a domonkosoknál, és elviharzott.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Dorn.

– Azt, hogy úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott, én, tökfilkó, ezt meg is említettem, mire ő úgy megijedt, mintha tényleg kísértetet látott volna. Aztán jössz te a hírrel, hogy lezuhant a gyilokjáróról, és halálában olyan volt az ábrázata, mintha kísértetet látott volna.

Dorn felsóhajtott.

– Minden egyes szót azért ne vesézz ki! Ez az ember keményen ivott, és még ha úgy is gondolta, hogy látott valamit, biztosan a rengeteg ital hatására táncoltak démonok a szeme előtt. Ahogy a domonkosok prédikációjában is hallottuk, mi történt azzal a férfival Dünamund szigetén, aki mást se csinált, csak ivott, még templomba se járt.

Melchior erre elmosolyodott.

– Ez igencsak tanulságos prédikáció volt, melyben Moninger prior óva intette a keresztényeket az iszákosságtól, de talán azt is akarta mondani, hogy nem szabad egyedül inni, hanem barátok társaságában, és csak úgy, hogy az embernek az isteni ige meghallgatására is maradjon ideje. De ha már ez egyszer szóba került, nem fér a fejembe, mi dolga lehetett Grote úrnak – kísérjék őt a szentek – a domonkosoknál. Emlékeim szerint a Szentlélek-templomba járt áldozni, és nem rémlik, hogy valaha is láttam volna misén a Szent Katalin-templomban.

Melchior gondolataiba mélyedt, Dorn azonban bőszen hörpölgette a gyógylikőrt, és Bruys úrra terelte a szót, mert neki meg az ő halála volt újdonság. Bruyst, a kalmárt jól ismerte, egyszer a városi tanács esküdtje is volt, és Dorn emlékezett az új kolostor megépítésével kapcsolatos, szenvedélyes vitára a Nagy Céhben, mikor kis híja volt, hogy a kereskedő urak egymásnak nem estek.

– Bizony-bizony – mormolta Melchior, de látszott, hogy a gondolatai máshol járnak. – Ott a Marienthalnak nevezett helyen halt meg, oda zarándokolt el, helyesebben mondva oda vitette ki magát. A városi istállók csikóit egy arrafelé eső birtokon nevelik, a lovász hozta a hírt. Nemsokára az egész város tudni fogja.

Laurentz Bruys öreg, köztiszteletben álló férfiú volt, Tallinn egyik leggazdagabbika. Az a hír járta, hogy ő adakozott a legbőkezűbben a templomoknak és ispotályoknak, és végrendeletében a Szent Miklós-templomra, a domonkosokra és az újonnan épülő kolostorra is hatalmas összeget hagyott. Nem lévén élő gyermeke…

A patikus úgy tudta, hogy Bruys úrnak hét gyermeke volt, akik közül csak három fiú érte meg a felnőttkort. Ám egyikük a Tallinnban kitört tűzvész áldozatául esett, egyet a Vitális Testvérek akasztottak fel, egy pedig zavaros körülmények között távozott Németországba, őt azonban apja kitagadta, és egyetlen leánya, aki felcseperedett, Rigába ment férjhez, ahol valami járvány végzett vele. Meghalt a kalmár felesége is, így ő szolgálói társaságában éldegélt Széles utcai házában. És Melchior azt is jól tudta, hogy habár sokan szinte szentként tisztelték Bruys urat – buzgó vallásossága és istenfélelme miatt –, mások ki nem állhatták, mert egyike volt azoknak, akik minden erejükkel támogatták a lovagrend által szorgalmazott új kolostor építését. És arra is emlékezett Melchior, hogy Bruys úr és egy másik tallinni kereskedő, Arend Goswin között egyszer régen komoly viszály támadt, több évtizede már, később azonban kibékültek. Erről nem sokat beszéltek, régi történet volt, amit jobb is elfelejteni. A pletykák szörnyű erővel tudnak kirobbanni, hogy aztán ugyanilyen titokzatosan, egyik napról a másikra elcsituljanak. Az utóbbi időben csak jót mondtak Bruys úrról, addig legalábbis, míg szóba nem került az új kolostor építésének terve.

– A végrendelete, ugye – folytatta a bíró. A gyógylikőr megoldotta a nyelvét. – Nem csinált titkot belőle, egyik nap beállított a városházára, két esküdt jelenlétében felolvasta, és leíratta a jegyzővel.

– Igen, emlékszem – jegyezte meg Melchior. – Elrendelte benne, hogy adják el a házát, az összeg egy részét céhtársai kapják meg Lübeckben, de sokkal többet juttatott a Szent Brigitta-nővéreknek és Tallinn templomainak…

– Igen, igen, ha egyszer élő gyermeke nincs, azt az egy fiát meg, aki katonának állt, kitagadta. Thylnek hívták a fiút. Nővére-fivére sem él már, így hát mindenről rendelkezett a testamentumában. Ó, igen, jól emlékszem, milyen rengeteg pénzt hagyott mindkét ispotályra, aztán a domonkosokra – épphogy valamicskét, néhányak szerint, ezenfelül útépítésre, a legtöbbet a Marienthalba vezető út építésére. Na igen, jókora összeget kapnak a templomok is, hogy imádkozzanak érte, adományt a Szent Miklós- és Szentlélek-templom és társai a Nagy Céhben, hogy nevében elzarándokoljanak Compostelába…

– Nem volt ennek a Thylnek valami csúnya ügye még régebben? – kérdezte hirtelen Melchior.

A bíró összeráncolta a homlokát.

– De bizony, ahogy így említed, volt. Annyi éve már annak, hogy egészen el is felejtettem. Magunk közt szólva, a városi tanács is azon volt, hogy az ügy minél gyorsabban elfelejtődjék. Bíróság elé mindenesetre nem került.

– Igen, én is valami ilyesmire emlékszem – mormolta Melchior.

– De mire megyünk most már ezzel? – sóhajtott föl Dorn. – Régi história, és senki nem vethet Bruys úrnak a szemére semmit – legyen hozzá irgalmas az Úr! Egyébként még a városi tanácsról sem feledkezett meg a végrendeletében, elrendelte, hogy nyolcszáz fontnyi faggyúgyertya vásároltassék a tanácsnak, ötven márkát pedig elkülönített a bírósági költségek fedezetére, hogy Isten akarata és a lübecki jog szerint mindig az igazság győzedelmeskedjék, pontosan így áll a végrendeletében. A kisebb adományokra már nem is emlékszem, de talán épp ő volt, aki elrendelte, hogy a házának udvarán álló cselédlakot ne háborgassák, hadd éljenek ott szolgálói akkor is, ha a háznak új tulajdonosa lesz, s ezenfelül még pénzt is hagyott rájuk. Bizony, bőkezű férfiú volt, jószívű, bárcsak több ilyen lenne! És ha azt vesszük, Szent Brigitta is kegyes volt hozzá, hiszen úgy intézte, hogy akkor érje utol a halál, mikor épp arra a helyre zarándokol, melyért oly hevesen szállt harcba. Már ha fogalmazhatunk így egy szent kolostorral kapcsolatban.

– Fogalmazhatunk – vélekedett Melchior somolyogva. – A Szent Brigitta-kolostorról ezt mindenképpen elmondhatjuk. Nem sok híja volt, hogy a muskéták és kardok elő nem kerültek. Olykor – bocsáss meg, hogy ezt mondom, kedves barátom –, de olykor úgy tűnik nekem, hogy a mi esküdtjeink nagyon is szemellenzősen és rugalmatlanul viszonyulnak bizonyos elképzelésekhez, ha azok még egészen újszerűek. Szerintem Tallinn elég nagy és gazdag már ahhoz, hogy három kolostort is el tudjon tartani.

– Lehet, hogy igazad van – hagyta rá Dorn. – Nincs az a kolostor, melyből valaha bárkinek is kára származott volna. Nem mintha én éppenséggel szakértője lennék a Szent Brigitta-rend szabályzatának… De ha ez zarándokokat, nem pedig gazfickókat és gyilkosokat vonz majd Tallinnba, az csak javára fog válni a városnak.

– Így igaz – bólogatott Melchior.

– Egyébként, Melchior, hallottad a legújabb híreket? – kiáltott föl egyszerre Dorn. – Amik ezúttal biztatóak. A városházán azt beszélik, hogy azt a tengeri haramiát, azt a gazembert, akit én szemrebbenés nélkül kerékbe töretnék, Clawes Döcköt, aki Tallinn közelében kereskedőket rabolt ki, és akivel kapcsolatban írtunk Raseborgba és Lübeckbe – és akit a visbyi tanács makacsul védelmez, ugye, na, hát azt a gyilkost Abforsban végre elfogták, és láncra verték.

– Ez aztán jó hír – hümmögte Melchior.

– Eddig tényleg az. Most viszont Gotlandi Erik jóváhagyását kell kicsikarni, hogy ez a rablófajzat miszlikbe apríttassék. De a tanács tudja már, hogyan kell szót érteni Visbyvel, nem olyan szelek fújnak, mint régen.

Ekkor azonban belépett a patikába az Assauwe-toronynál lakó hentesné. Dorn illedelmesen biccentett neki, Melchior pedig afelől érdeklődött, csillapította-e tisztelt ura szédelgését a fehérüröm-olaj, mire az asszonyság harsányan felelte, hogy az bizony úgy meggyógyította az ő urát, hogy maga Szűz Mária se jobban, és hogy vinne még belőle.

– Bizony, ha a fehér üröm nedvéhez olajat és egy csipetnyi porrá zúzott kancapatát keverünk, akkor annak mindenképpen használnia kell – jelentette ki Melchior, és tüstént a mozsárhoz lépett. – Igaz, sok nincs belőle, de a hentesné asszonyság számára jut mindig.

Dorn erre elbúcsúzott barátjától, és úgy gondolta, hogy itt az ideje utánajárni a városi őrségnél, nem történt-e bűncselekmény a városban.